Pár órával később, miután a gyereket biztonságban elhelyeztem anyukája szerető karjaiban, elindultam a Kult koncertre. Ők, azok, akik az Omega Gyöngyhajú lány című dalát éneklik magyarul (innen a dal ismertsége Lengyelországban), legalább 27 éve játszanak együtt, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy félistennek számítanak a lengyel rockéletben.
Annak ellenére, hogy szeretem a rockzenét (még a durvábbat is néha), még soha nem voltam olyan igazán ugrálós-pogózós koncerten. Pontosabban voltam, csak mindig megfelelő távolságot tartottam a pogózó tömegtől, elvégre gyönge virágszál vagyok, akit agyontaposnának. Most is ez volt a terv, mindaddig, amíg megláttam a haverom barátait. A bejáratnál épp azt taglalták, hogy 18 éves koruk óta 30 kilót híztak izmosodtak (mindehhez pedig 2 méter körüli magasság társult). Mit mondhatnék, olyan hangyás feeling volt, mikor a hangya mondja az elefántnak: "Hallod, hogy dübörgünk?!". Végigugráltuk az egészet, volt olyan pillanat, mikor a színpadtól fél méterre nyomódtam és ugráltam (egy helyben állva esély sincs a túlélésre), és imádtam. Apró mellékhatás csupán, hogy most a lábfejem kékes-zöldes színben pompázik.
Tegnap óta Kult rajongónak deklarálom magam, és nem (csak) az ugrálás miatt.
Íme egyik kedvencem:
