Annak ellenére, hogy szeretem racionálisan (is) megalapozni a döntéseimet, valamint mindenben a logikus magyarázatot keresem, a Krakkóba költözés döntési mechanizmusa a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető racionálisnak. Maga a gondolat kb. fél éven keresztül foglalkoztatott: lengyel írók műveit kerestem a boltokban, szótárra vadásztam az antikváriumokban, lengyel zenét hallgattam otthon és szabadidőmben azzal szórakoztam, hogy miként is kell kiejteni azt, hogy oczywiście. De a költözéssel kapcsolatban kétségeim voltak, idegen ország, nyelv, emberek, járt utat a járatlanért dilemma. Aztán egy pillanat alatt eldőlt. Nem kell semmi magasztos vagy fennkölt körülményre gondolni, különben is, a nagy döntések általában az utolsó csepp a pohárban elv alapján születnek, amikor a szikra, ami szükséges, ahhoz, hogy lépjünk, szakítsunk, váljunk, változtassunk a lehető legbanálisabb apróság.

Szóval május közepe, kimegyek a közeli netkávézóba (az akkori bérelt lakásban nem volt internet) anyagot gyűjteni a diplomamunkámhoz. Munka közben megkeresem az egyik kedvenc videómat, lengyel előadó angolul énekel, ma már kicsit nyávogósnak találom, de akkor tökéletesnek tűnt. A nyolcadik másodpercben egy fiú berohan a zeneakadémia ajtaján. Onnan tudom, hogy oda, mert írja fölötte: Akademia muzyczna im. Fryderyka Chopina. Milliószor láttam már, és mégis, most, először, határozottan érzem, hogy én tényleg ott fogok élni, ahol mindent ezen a nyelven írnak, és nem tudom miért, de mennem kell.

Egy hónappal később aláírtam egy munkaszerződést. Két hónappal később leszálltam a vonatról a krakkói főpályaudvaron. A miértet még ma sem tudom.