Pénteken voltam egy kiállításon Zürichben, ahol felmerült bennem, hogy az illető a természet törvényei ellen vétett, vagy pedig a művészet egyik ága, az amit csinál?
Bonsairól van szó. Mert szép ugyan, de nekem akkor is fura, hogy egy fa, amelyik az égbe törne, egy kis cserépbe van nyomorítva. Azt ugyan el kell ismerjem, hogy az itt kiállított fák egyáltalán nem tűntek sanyarú sorsúaknak: zöldelltek és virágoztak (noha nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a színfalak mögött sínylődő bonsai családok laknak). Végül arra a következtetésre jutottam, hogy kompromisszumot kötök, nem hallgatok a bennem felmerülő gondolatra és elkönyvelem a bonsait művészetnek.
Hasonlóan megalkudtam a macskámmal kapcsolatban is: úgy döntöttem, hogy a lakásban tartott macska nem mínősül állatkínzásnak. Annak ellenére, hogy legbelül úgy érzem, hogy pont a macskaságától fosztom meg, azt is el kell ismerjem, hogy még így is valószínűleg jobb dolga van, mint ha sorsára hagytam volna; a lakásban tartott macskák tovább élnek, garantált a mindennapi betevő falatjuk, stb.
Mert ez a macska két éve megjelent a kolozsvári kertemben, és miután megetettem többé nem ment el. Nem csak pár órára jött, mint ahogy a macskák szoktak néha, hogy kétlaki életet élnek, és naponta kétszer játszák el a majd' éhenhalok színjátékot, hogy két gazdi is megetesse őket, nem, ez a macska beköltözött a kertembe, az életembe. Azt persze ő nem tudhatta, hogy én épp a Lengyelországba költözésemet szervezem. Úgyhogy kapott pár injekciót, mikrochipet, útlevelet és két hónapon belül útban voltunk Krakkó felé. Mert hát a kolozsvári kertszomszédok vagy elkergetik, vagy megmérgezik és hát nem túl jók a kilátásai egy féléves szeleburdi macskának a kolozsvári dzsungel kellős közepén.
A krakkói élethez nem tartozik kert, úgyhogy a macska kénytelen beérni egy alig-kétszobás lakással. Minden nap kap enni (többször is, mert sikeresen előadja a ma még semmit nem ettem színjátékot a lakótársamnak is), levadászhatja a lakásba tévedt legyeket és egyéb repülő, mászó bogarakat, páros napokon játszom vele éneldobomővisszahozzát, páratlanokon pedig azt játszodjuk, hogy én nem látom, hogy ő kiszedte a papírzsebkendőt a táskámból és épp apró fecnikre szaggatja, úgyhogy azt hiszem boldog. Vagy legalábbis ezzel ámítom magam.
