Azt gondolná az ember, hogy ha valami gyakran megtörténik, akkor ahhoz hozzá lehet szokni, úgymond immunissá válunk rá. Egy fenét!
2008-ban a horvát barátnőmmel mi képviseltük minden búcsúbulin a Racionális Nők Egyesületét a Krakkóban élő külföldiek körében. Mi soha nem írtunk "I will miss you" szövegeket az éppen hazautazóknak, elvégre ezt úgyis a jövő dönti majd el, kihagytuk a nők között gyakran kötelező puszis üdvözlést is, tartóztattuk magunkat az érzelmi kitörésektől, és eszünkbe sem jutott volna sírni, elvégre csak egy országgal/földrésszel távolabb költözik valaki, az meg a telefon/skype/messenger/facebook érában nem a világvége.
Miután a horvát lány is hazautazott, óhatatlanul rájöttem, hogy az elutazás igenis valaminek a végét jelenti, mert már nem találkozunk munka után egy kávéra, nem egymással osztjuk meg a mindennapi hülyeségeket (elvégre egyik kommunikációs csatorna sem képes helyettesíteni az élő beszédet), nem járunk együtt shoppingolni és nem vagyunk egymás hétköznapjainak részei. Természetesen lehetséges barátságot fenntartani a távolság dacára is, de bele kell törödni a változásokba, amiket a kilométerek hoznak egy kapcsolatba.
És ahelyett, hogy megszoknám az elválásokat és örülnék annak, hogy a világ egy újabb pontján várnak szeretettel, én elbőgöm magam a buli közepén.
