Nem megy ez nekem.

Több, mint 7 hónapja nem találkoztunk. Na jó, kétszer összefutottunk a városban, de épp csak egy cześć*-re futotta, mert egyikünk sem volt egyedül. Tulajdonképpen nem is jártunk, jó, ha háromszor megfogta a kezem az utcán, a többit hálószobáink sötétsége takarja. Azt sem mondhatom, hogy szeretők voltunk, mert néha csak azért találkoztunk, hogy lengyelül tanítson, hogy vitázzunk istenről, előítéletekről, a világról. Nem volt ez egy olyan kapcsolat, ami után az ember nem tudna könnyedén továbblépni.

És mégis, vagyishát mégsem. Még mindig nem tudok elmenni a kedvenc kávézója előtt, hogy ne szorulna görcsbe a gyomrom; nem tudok végigmenni az utcákon, ahol együtt sétáltunk, hogy ne abban bízzam és attól féljek, hogy szembejön velem; nem tudom végighallgatni a kedvenc számait, hogy közben ne az első éjszakánk és a mosolya jusson eszembe; de mindezt már elfogadtam, megszoktam. Errefel meg elég egy csók, másnak a csókja, hogy hiánya hirtelen belémhasítson.

Miért nem lehet úgy, mint az álmokkal?? Hogy az ember felébredve, rájön, hogy képzelgés volt az egész és már a reggelinél halvány foszlányokra emlékszik csupán és mire beér munkába már készen áll az új napra. Mert az álmok és képzelgések csak ennyit érdemelnek: egy kis merengést a reggeli fölött.

Szánalmas tudom. Majd elmúlik, ezt is tudom.

*szia