Nagyon büszke vagyok magamra, amiért kibírtam a tömeget a vonaton, az utcán, tengerparton, koncerten, végigálltam a végtelen hosszúságú sorokat ami a hétvégét jellemezte, és mindeközben senkinek nem haraptam le a fejét, nem tolakodtam és mérhetetlen tisztelet alakult ki bennem a kínaiak iránt, akik valszín ezt mindennap végigcsinálják.
A Placebo azonban bizonyította abbéli meggyőződésemet, hogy ha tetszik egy zenekar, énekes, író alkotása, akkor még véletlenül se akarjak megtudni róla semmit, ne akarjam látni se, mert csak csalódást okoz és már nem fogom tudni maradéktalanul élvezni a művét. Mert vagy csak megöregedtek, de akkor meg minek jönnek fesztiválra, rendezzenek ülős koncerteket, ahol senki nem várja el tőlük, hogy ők csinálják a bulit, vagy csak unták az egészet, akkor meg szégyelljék a pofájukat, esetleg magasról szarnak az egészre szimplán sztoikusak, és akkor megint ott vagyok, hogy inkább hallgattam volna őket otthon, mp3-ról. Na mindegy.
Lily Allen viszont közvetlen és kedves volt, vicces szövegekkel, a Prodigy meg olyan hangulatot teremtett hajnali 2kor, hogy kénytelenek voltunk felvenni fáradt seggünket a földről, hogy a tömeggel ugrándozzunk.
És eldöntöttük, hogy jövünk megint, de majd az egész banzájra, nem csak egy napra, mint most.
