Írtam ugye Hamiltonról. Nagyra értékeltem, hogy türelmes, nem kell attól félni, hogy elrobog velem a naplementébe, miközben én leesek, a lábam beleakad a kengyelbe és véresre zúzom magam a sziklákon (amik nincsenek). Viszont a negyedik-ötödik alkalommal az oktató Kaliát jelölte ki a számomra, amitől először megijedtem, mert vizionáltam a fentieket, aztán meg rájöttem, hogy megy ez nekem. Sőt.
Mert Kalia nem makacs, elég egy finom kis jelzés és máris átvált ügetésbe, míg Hamiltont akár rúgdosni is lehet, nem mozdul, amíg az oktató rá nem szól. És akkor hirtelen rájössz, hogy a lovaglás nem arról szól, hogy minden percben azon aggódsz, hogy mikor fogja ismét megmakacsolni magát a ló és fog ügetés helyett álldogálni (valamint röhögni magában), és biztos a te hibád az egész, hanem igenis lehetséges az az állapot, amikor a dolgok szimplán csak jól működnek. És attól még továbbra is kedveled Hamiltont, mert nem vetett le a hátáról, mert nem harapott meg (mint Kália a múltkor, nem volt vészes, már leszálltam róla és csak álldogáltam mellette, amikor hozzákapott a kezemhez, biztos azt hitte, hogy légy, vagy csak nem kedvel, akkor meg pech) és mert szimpi ló.
Pont, mint egy kapcsolatban. Hogy nagyon szeretnéd, hogy működjön, magadat hibáztatod ha mégsem, aztán, miután megtapasztalsz mást is, rájössz, hogy egyszerűen nem voltál kompatibilis az illetővel és erőlködhettél volna ezerszer ennyit is, akkor sem működött volna.
