7:30 Örömmel konstatálom, hogy esik az eső (jellemző, egész héten mínuszok és havazás, mikor végre én csinálnék valami hóval kapcsolatos dolgot, akkor esik az eső) és megegyezünk abban, hogy ha a pályán is esik, akkor elmegyünk fagyizni és reggelizni. Igen, ebben a sorrendben. Feléled bennem a remény, hogy megérem a délutánt.

9:00 A domb tetején komolyan kétségbe vonom az elmeállapotomat, ugyanis hideg van, köd, én nem tudok síelni, meg fogok halni, de legalábbis karom-lábam töröm, különben is én az a lány vagyok, aki szereti az izgalmakat, de leginkább abban a formában, ami egy fűtött szobát, mézes tejet és doromboló macskát implikál, az izgalmak, pedig a könyv lapjain realizálódnak, nagyon empatikus tudok lenni, ugyanis. Megpróbálom menteni a menthetőt és megemlítem a barátaimnak, hogy inkább megvárnám őket a kedves kis kocsmában. Kijelentik, hogy a síbottal fognak fejbeütni, ha csak a kocsma irányába fordulnék is (ezt nevezik ők barátságnak???).

9:30 Sikerült esés nélkül leérni a kezdőpálya aljára, nem esek ki a sífelvonóból sem, a második letökéletlenkedésnél siklásnál már nem is fázom és kezdem élvezni a dolgot, olyannyira, hogy átmerészkedem a közepesen nehéz pályára. Jééé, ez nem is oooolyan nehéz!

12:50 A lábaim már nem akarják azt csinálni, amit mondok nekik, épp lejárt a felvonókártyánk, megyünk haza. Hurrá!

14:30 Bezuhanok az ágyba.

17:30 Na, mikor megyünk legközelebb?