Elmentünk megnézni a Clooney-mosolyt szélesvásznon, de most nem róla akarok áradozni. Volt ugyanis a filmben egy mondat, amin azóta morfondírozok, éspedig a kétségek közt vergődő vőlegénytől kérdezi meg Clooney (azaz Ryan), hogy amikor azokra a pillanatokra gondol, amikor boldog volt az életben, akkor egyedül van? A főhős rávágja, hogy nem. Na ugye!, párban szép az élet és pereg tovább a film. Csakhogy mielőtt a vőlegény kimondta volna a nemet, én is válaszoltam a kérdésre, mégpedig igennel. Először megijedtem, hogy íme ez az én sorsom, magányos farkas vagyok, aki nem leli örömét a társas kapcsolatokban. Szerencsére mielőtt megjelent volna előttem a sanyarú, magára hagyatott öregkorom képe, rájöttem, hogy másról van itt szó. Ugyanis számomra egy másik ember jelenléte (és most nem feltétlenül párkapcsolatra gondolok) intenzív állapot, amelyben nem azt feszegetem, hogy épp boldog vagyok-e. Ezt mindig csak az adott időszakra visszatekintve tudom eldönteni, viszont akkor már a jelen történései is hatással vannak a megítélésre. A másik ember mellett átélt boldogság nem mindig egyértelmű, nem pillanatnyi és gyakran utólag visszagondolva érezzük azt, hogy milyen jó is volt. Ezért a boldog pillanatokról nekem más jut eszembe. Például amikor 18 évesen gyalogoltam egy Maros megyei úton nagymamám faluja fele, és olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha előtte. Vagy amikor Kolozsváron mentem végig a Dorobantilor utcán, a szél az arcomba fújta a virágokat a fákról, és egy pillanatig úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben. És annak ellenére, hogy semmi különös nem történt azokban a percekben, azáltal, hogy akkor tudatosult bennem, hogy "most jól vagyok és pont", örökre beégetődött a memóriámba a pillanat.
Lehet, hogy ez a boldogság titka: többet kell gyalogolnom?
