Krakkóban az élet

Szeretem az üzleti utakat, csak a stressz ne lenne, hogy most vajon mit fogok elszúrni, mit felejtek otthon, mit kések le. Kevesebb, mint két hét múlva megnézem, hogy mi igaz az Adonisz mítoszból.

Eddig nagy barátja voltam a fapadosoknak, azt hittem ismerem a kiskapukat, amikkel elkerülhető, hogy a kezdetben ellenállhatatlannak tűnő ár mágikusan ötszörösére duzzadjon a végére: kézipoggyászal utazok, van Visa Electron kártyám, nem kell elsőbbségi beszállás, és vagyok annyira laza (meggondolatlan), hogy biztosítás se kelljen. De a kedves Ryanair kifogott rajtam, szarnak rá, hogy milyen kártyám van, csak és kizárólag a Mastercard Prepaid (ez mi a franc??) jó nekik, bármilyen más bankkártyára a jegy dupláját számítják fel kezelési költségként (a kis aranyosak képesek kétszer levenni a kezelési költséget, akkor is, ha két jegyet fizetnék egyszerre). Na mindegy, most a Wizzair nyert, velük repülünk Brüsszelbe márciusban.

És még így sem lehet egy szavam sem, pofátlanul olcsó a jegy, előreláthatólag a reptértranszferek is többe kerülnek majd, csak ez a sunyizás borít ki, főleg, hogy azt hittem, hogy már kiismertem őket. Én kis bohó...

Most belső történések vannak, amikről még nem tudok írni, úgyhogy legyen egy kis zene, 16 éves korom kötelező bulikelléke volt a szám.

A macska hamar rájött, hogy ha azt szeretné, hogy hajgumidobálósat játsszunk (nem tudom mi ez a hajgumi fetisizmus nála, de semmi nem tudja úgy érdekelni, mint a táskámból/ hajamból kibányászott hajgumi), vissza kell hoznia a lábam elé a céltárgyat. Mert én bizony nem megyek utána. Valahogy kilogikázta, hogy fölösleges nyivákolni hajnali 6kor, úgysem kap enni, amíg ki nem mászok az ágyból. Mára már megtanulta kinyitni az ajtókat is, mert én ugyebár meguntam ajtónállóskodni őkelmének.

Mindig is sejtettem, hogy minden nagy találmány mögött a lustaság áll (vagy a mások lustasága).

Haza akarok menni Mark Haddont olvasni.

Még mindig rá tudok csodálkozni azokra a helyzetekre, amikor szemlesütve bevallasz valamit a beszélgetőpartnerednek és ő ahelyett, hogy ítélkezzen vagy meglepődjön, bólogatva elárulja, hogy ő is hasonló cipőben jár, és rögtön normálisnak érzed magad újra.

Sikeresen meghűltem a tegnap, így ma már marokszám szedem a Rutinoscorbint, de legalább kevesebbet vinnyogok a hideg miatt, ugyanis elfoglalhatom magam orrfújással és szipákolással. 

Épp azon frusztrálódtam, hogy még csak hétfő és hideg van, és csütörtökig nem is lesz jobb a helyzet, az egyedüli várnivaló esemény a Brüsszelbe emigrált volt lakótársam holnapi érkezése, de az még túl messze van, ahhoz, hogy már ma lehessen örülni neki, ráadásul a Főnök2 megint felfedezte a komment-funkciót a Power Pointban, amely dolog ráébresztett arra, hogy a fejlődőképességem csak 30%-os (ennyivel volt kevesebb komment ezúttal), tehát úgy döntöttem, hogy a polcról épp leemelendő csokis-vaníliás puding fogja megmenteni a napot. Abban a percben szólalt meg a telefonom, Sztotin közölte, hogy éhes és ezen együtt kellene segítsünk, mondjuk a kedvenc helyünkön a Pregoban, fél óra múlva.

A Prego aranyos, kis olasz vendéglő, ami tavaly novemberben nyílt, emiatt (még) nem lehetetlenség asztalt szerezni, a kaja ár-érték arány megfelelő és jó a kiszolgálás, a mandulás-körtés-currys-csirkés pennéjük meg fenséges.

Aztán el lett nekem magyarázva a vizsgaanyagom és ráadásként az 1981-es lengyelországi szükségállapot is, ilyenképp: "Nincs többet sztrájk és pofázás, mindenki megy dolgozni". Megtanultam, hogy a szükségállapothoz, többek között, az vezetett, hogy akut hiány mutatkozott minden alapvető termékből és muszáj volt visszafogni a fogyasztást és megugrasztani a termelést. Namármost ez nem tűnik nagy bulinak, úgyhogy neki is fogok a munkának, nehogy a fentieket rám alkalmazzák (most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy az én munkám nem kulcsfontosságú az ország etetése és fűtése szempontjából, és a munkavégzés szüneteltetése is másképp lenne honorálva).

Eddig nem akartam a hidegről értekezni még itt is, épp elég, hogy hisztizek, akárhányszor ki kell másznom a takaró alól, de aztán eszembe jutott, hogy muszáj megörökítenem, magamnak tanulságul, hogy mennyire utálom a januárt, és ha jövő ilyenkor nem egy meleg országban lógatom a lábam, akkor megérdemlem a sorsom, mert nem tanulok a hibáimból. Az első két lengyelországi tél ehhez képest hűvös őszutó volt csupán, most láttam először, hogy a villamos padlóján jégvirágok nyíljanak (becsületükre legyen mondva, attól még percre pontosan járnak, mármint a villamosok, nem a virágok), és meg tudom számolni a perceket, amelyeket nem itatott át a fázás érzete vagy az attól való félelem. Tudom, hogy emberek éltek túl ennél rosszabbat is, én meg ne hisztizzek, ugyanis az internet szerint épp -26 fok van Csíkban (ami ugye soha nem a forróságáról volt híres), az ottani ismerőseim pedig épp az aktuális hőmérsékletet írják ki fészbúk és messenger státusnak, tehát élnek, ráadásul internetjük is van (hacsak nem a zombik dolgoznak helyettük, de azt kétlem, a zombiknak biztos van jobb elfoglaltságuk ennél). Egyetlen jó dolog van az egészben, éspedig, hogy egyszer vége lesz és akkor majd lehet újra élni normálisan, és olyankor én mindig szerelmesnek érzem magam, pasi nélkül is, mert nem csak jégvirágok nyílnak, mert ki lehet ülni kávézni az utcákra és terekre, mert lehet majd biciklizni, és majd gyalog fogok járni munkába, és veszek egy lattét az utcán és nem fagy rá a kezem, és le lehet heveredni a fűbe a Visztula partján olvasni vagy csak nézni a vizet, elvégre már Hesse is megmondta, hogy a folyók választ adnak a kérdéseinkre, és lehet utazni és hegyet mászni (khmkhm..ezt még nem gyakoroltam túl sokat, de jók a kilátások erre az évre), és megyek lovagolni, meg napfelkeltét nézni buli után a Zakrzówekhez és elfelejtem, hogy mennyire utálom a hideget.

Szeretek vizsgázni. Na jó, azért finomítanék ezen a kijelentésen, szóval elég gyakran van olyan, hogy örömet lelek a vizsgázásban, ugyanis azok közé tartozom, akikre a vizsgadrukk jótékony hatással van és felszabadítja a mélyben rejlő energiákat.

9 nap múlva lesz az első, lengyel nyelvű szereplésem ilyen téren. Remélem a fenti mondatomat nem kell majd felülbírálnom.

UPDATE: Hát mégiscsak kénytelen vagyok helyesbíteni a fent mondottakon, ugyanis az adrenalinlöket ezúttal elmaradt, a hatodik érzékem megsúgta, hogy fizetős oktatásban egy vizsga nem megy eseményszámba. Aki nem közvetlenül a kinyomtatott vizsgaanyagból másol, az a padszomszédjánál ellenőrzi a válaszokat. Etikátlan? Az. Kiábrándító? Az. Én is ezt csináltam? Igen. Tudok igazán örülni az ötösömnek? Nem.