Eddig nem akartam a hidegről értekezni még itt is, épp elég, hogy hisztizek, akárhányszor ki kell másznom a takaró alól, de aztán eszembe jutott, hogy muszáj megörökítenem, magamnak tanulságul, hogy mennyire utálom a januárt, és ha jövő ilyenkor nem egy meleg országban lógatom a lábam, akkor megérdemlem a sorsom, mert nem tanulok a hibáimból. Az első két lengyelországi tél ehhez képest hűvös őszutó volt csupán, most láttam először, hogy a villamos padlóján jégvirágok nyíljanak (becsületükre legyen mondva, attól még percre pontosan járnak, mármint a villamosok, nem a virágok), és meg tudom számolni a perceket, amelyeket nem itatott át a fázás érzete vagy az attól való félelem. Tudom, hogy emberek éltek túl ennél rosszabbat is, én meg ne hisztizzek, ugyanis az internet szerint épp -26 fok van Csíkban (ami ugye soha nem a forróságáról volt híres), az ottani ismerőseim pedig épp az aktuális hőmérsékletet írják ki fészbúk és messenger státusnak, tehát élnek, ráadásul internetjük is van (hacsak nem a zombik dolgoznak helyettük, de azt kétlem, a zombiknak biztos van jobb elfoglaltságuk ennél). Egyetlen jó dolog van az egészben, éspedig, hogy egyszer vége lesz és akkor majd lehet újra élni normálisan, és olyankor én mindig szerelmesnek érzem magam, pasi nélkül is, mert nem csak jégvirágok nyílnak, mert ki lehet ülni kávézni az utcákra és terekre, mert lehet majd biciklizni, és majd gyalog fogok járni munkába, és veszek egy lattét az utcán és nem fagy rá a kezem, és le lehet heveredni a fűbe a Visztula partján olvasni vagy csak nézni a vizet, elvégre már Hesse is megmondta, hogy a folyók választ adnak a kérdéseinkre, és lehet utazni és hegyet mászni (khmkhm..ezt még nem gyakoroltam túl sokat, de jók a kilátások erre az évre), és megyek lovagolni, meg napfelkeltét nézni buli után a Zakrzówekhez és elfelejtem, hogy mennyire utálom a hideget.