Épp azon frusztrálódtam, hogy még csak hétfő és hideg van, és csütörtökig nem is lesz jobb a helyzet, az egyedüli várnivaló esemény a Brüsszelbe emigrált volt lakótársam holnapi érkezése, de az még túl messze van, ahhoz, hogy már ma lehessen örülni neki, ráadásul a Főnök2 megint felfedezte a komment-funkciót a Power Pointban, amely dolog ráébresztett arra, hogy a fejlődőképességem csak 30%-os (ennyivel volt kevesebb komment ezúttal), tehát úgy döntöttem, hogy a polcról épp leemelendő csokis-vaníliás puding fogja megmenteni a napot. Abban a percben szólalt meg a telefonom, Sztotin közölte, hogy éhes és ezen együtt kellene segítsünk, mondjuk a kedvenc helyünkön a Pregoban, fél óra múlva.

A Prego aranyos, kis olasz vendéglő, ami tavaly novemberben nyílt, emiatt (még) nem lehetetlenség asztalt szerezni, a kaja ár-érték arány megfelelő és jó a kiszolgálás, a mandulás-körtés-currys-csirkés pennéjük meg fenséges.

Aztán el lett nekem magyarázva a vizsgaanyagom és ráadásként az 1981-es lengyelországi szükségállapot is, ilyenképp: "Nincs többet sztrájk és pofázás, mindenki megy dolgozni". Megtanultam, hogy a szükségállapothoz, többek között, az vezetett, hogy akut hiány mutatkozott minden alapvető termékből és muszáj volt visszafogni a fogyasztást és megugrasztani a termelést. Namármost ez nem tűnik nagy bulinak, úgyhogy neki is fogok a munkának, nehogy a fentieket rám alkalmazzák (most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy az én munkám nem kulcsfontosságú az ország etetése és fűtése szempontjából, és a munkavégzés szüneteltetése is másképp lenne honorálva).