Krakkóban az élet

Lassan tökélyre fejlesztem a reptérre érkezés művészetét.

Először azért, mert beszorultunk a hegyekből Bukarestbe tartó dugóba és a Predeal-Comarnic 30 kilométeres szakaszt 2 óra alatt tettük meg. Végül a baráti köröm fele azon izgult, hogy elérem-e a gépet, ugyanis őket hívtam fel kétségbeesve, hogy a) alternatív útvonalat nézzenek, b) más járatot keressenek, c) vonatokat találjanak nekem. Egyik opció sem volt életképes (nem hiába választottam a Bukarest-Budapest-Varsó járatot, hogy olcsón Krakkóba jussak). 15 perccel a check-in zárás előtt értünk oda.

Másodszor korai indulás, Ferihegyről. Hajnali ötkor a Déli Pályaudvartól kijutni a reptérre kész kaland. De Sztotin tökéletes logisztikai készségének köszönhetően (buli előtti internetes útvonaltervezés) 13 perccel a check-in zárás előtt a kezemben volt a beszállókártyám. Azt hittem, hogy reptéri kalandjaim ezzel befejeződtek, ebből is látszik, hogy nem ismerem a ferihegyi állapotokat, ugyanis több, mint fél órát álltam sorba a biztonsági ellenőrzésnél (ennél nagyobb fokú szervezetlenséget csak Milánóban tapasztaltam) és már az "Utolsó hívás"-ra értem a kapuhoz. 

Úgy kell nekem, ha rinyáltam, hogy unalmas volt 2010.

Az otthoni +7 és +13 fokok után kicsit pofoncsapásként ér a krakkói Szibéria és méteres hó. És mégis, amint meghallottam, hogy lengyelül beszélnek körülöttem, máris elöntött a hazaértem feeling. Ugyanaz az érzés, amit akkor érzek, amikor először hallom meg hosszú idő után, hogy magyarul vagy románul beszélnek körülöttem. Skizofrén állapot.

Napok óta fogalmazok fejben egy évértékelőt, de sehogysem jutok tovább annál a mondatnál, hogy: Az idén megváltoztattam a hajszínemet, közelebb költöztem a központhoz és elkezdtem egy posztgraduálist.

Najóna, azért voltak változások, de az a fajta pörgés és érzelmi viharok, amik az elmúlt éveimet jellemezték, most elmaradtak. 2009 a "recharging my batteries" éve volt. Azonban az utcán sétálgatva szembe jött velem a huncut mosolyom, alig ismertem meg, mire ő bevallotta, hogy hiányoztam neki és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy 2010-et már együtt kezdjük. Állok elébe!

És persze BÚÉK minden olvasómnak!

A kisvárosokban sem áll meg az élet. Lett például új étterem/bár, egy másik új helyre költözött, van két új klub (érdekes módon mindkettő bankok közelében, az egyik két bank közti alagsorban, a másik pedig egy bank fölött, merthogy van új bank is, persze). És meglepve tapasztalom, hogy a könyvesboltok és ruhásüzletek árfekvése nem sokkal marad el a krakkóitól, méghogy Románia olcsó ország, egy fenét.

Mármint a Ferihegyen..ez is milyen hülye név, hol van itt hegy kérem szépen (nekem az 1500 méter alatti valamik egyértelműen dombok, egy hegy soha nem ereszkedne ilyen mélyre), naszóval itt töltöm az időt, mert be vagyok zárva, a Maléves nő fenyegetően nézett rám, amikor mondta, hogy a transzferutasok (aka én) csak hossssssszú és bonyolult procedúra révén mehetnek ki a reptér területéről, úgyhogy gondoltam legyen már karácsony a ferihegynek is, simán eltöltök én itt 7 órát. Sajnos a magammal hozott könyvet már a Varsó-Budapest vonalon befejeztem (stílusosan 1 perccel földet érés előtt, pedig tartottam szünetet is, hogy megcsodáljam, hogy a felhők fölött tényleg mindig kék az ég és Budapest föntről is szép), de találtam egy nagyon kúl könyvesboltot, úgyhogy egy percre megbocsátottam magamnak* és megvettem a Sorstalanságot. Sőt, kiderült, hogy van a laptopon pár House, még a harmadik évadból, amikre vagy abszolúte nem emlékszem már, vagy soha nem is láttam őket, de legalább a szórakoztatásom megoldva. *igen, már megint valami fontosat Krakkóban hagytam. A pi**ába!!!

Hidd el nekem, hogy nem akarsz izraeli céggel üzletelni. Mármint le a kalappal előttük, meg minden, de készülj fel arra, hogy 15 (!) eurón fogsz alkudozni velük.

Végülis nem értem miért is panaszkodom, a lehető legjobb tanárnál fejlesztem a tárgyalói készségemet. 

Én szeretem a telet, a sötét és a hideg az, amit utálok. Ez utóbbi tekintetében Lengyelország kesztyűs kézzel bánt velem, azaz az eddigi két tél enyhe volt, a -10 fok alatti hőmérsékletet csak a barátaim legendáiból ismertem. Tegnapelőttig. Irigylem azokat, akik ilyenkor belevetik magukat a hóba, hóembert építenek az erkélyen, én ugyanis csak a takaró alatt, 3 réteg ruhában vagyok képes létezni (nem akarod tudni, hány fok van a lakásban, legyen elég annyi, hogy átköltöztem a nappaliba, mert a szobámban uralkodó körülmények esélyessé tettek, hogy bekerüljek a hírekbe: "külföldi nő fagyott meg Małopolskában...").

Na de nézzük a dolog pozitív oldalát: felértékelődött a forró zuhany és tea jelentősége, (még) többet olvasok, szívesen jövök be munkába (itt meleg van), nem beszélve arról, hogy a macska is rájött, hogy tél van, okosan kell gazdálkodni az energiával, ergo kevesebbet rohangál és többet üldögél az ölemben.

A pozitív oldalt kiélveztem, Lengyelország, hírnevét helyreállítandó, megmutatta, hogy ilyen telet is képes produkálni, úgyhogy nem lehetne, hogy most visszatérünk a baráti +os tartományba?

Pamela Andersłoń*. Ez a kollegám jelmezötlete a céges bulira.

*a słoń elefántot jelent.

Vigyázat, spoiler!

Ma is tanultam valami fontosat az életről a moziban az iskolában: a szőke, szilikonmellű lányok nem élik túl a világvégét, de a kék szemű, barna hajúak igen. Oh, yes!!!

Tegnap szomorúan vettem tudomásul, hogy a télikabátom szövete egy pontban meglehetősen elvékonyodott, és javítható ugyan, de már nem lesz olyan, mint újkorában. Erről eszembe jutott a két évvel ezelőtt kidolgozott kabátfilozófiám*....

Adott az alaphelyzet, a nő kabátot szeretne vásárolni. Mivel pénztárcája tartalma véges, csak egyetlen kabátot tud megvenni, ezért nem akarja elsietni a dolgot. Bemegy az első üzletbe, végignézi a kínálatot, majd kiválasztja a neki tetsző darabokat, amiket fel is próbál (zsákbamacskát nem veszünk ugyebár). Van olyan kabát, amely tetszene, árban is megfelelő, de a nőt hajtja a kíváncsiság: vajon mi lehet a többi a boltban??, tehát még nem vásárol. Sorra járja az üzleteket, próbálgatja a kabátokat, már-már vásárolna, de végül mégsem, valami hiányzik. És akkor megtalálja álmai kabátját. Tökéletes szabás, szín, jobban nem is passzolhatna. Aztán rápillant az árra, és lemondóan visszaakasztja az álomkabátot, az ár, amit fizetnie kéne érte túl nagy, ha megveszi, akkor minden másról le kellene mondania és hát egy szál kabátban nem lehet kibírni egy egész telet. Elege van a kabátokból. Beül egy kávéra, "kell egy kis kabát-szünet", nem is gondol rájuk, csak néha átfut az agyán, amikor látja a kávézó ablaka előtt elsiető embereket jobbnál jobb kabátokban, hogy neki vajon miért nem adatik meg. Aztán elindul újra. Belép az első üzletbe és ott a Kabát. Ezúttal minden passzol: szín, szabás, szövet és az ár. És a nőt elönti az Aha feeling, ezt kereste az első perctől kezdve. És már nem érdekli, hogy mi van a többi boltban, boldogan fizet és kilibben az üzletből az új szerzeménnyel.

Egyetlen aprócska hiba van csupán. A legjobb kabát is elévül max. két év után.

*bármiféle egybeesés a kabátok és az élet egyéb szereplői közt a véletlen műve.