Krakkóban az élet

Van egy Álmod. Minden nap ezzel kelsz és ezzel fekszel hosszú ideig. Ez motivál a nemszeretem feladatokban és erőt ad, hiszen van egy Célod, tudod merre tartasz. Néha ugyan felmerül benned, hogy mi van, ha mégsem ezt akarod igazán, mi van, ha megkapod és rájössz, hogy nem olyan, mint képzelted. Végül sikerül. Az álom megvalósul és legalább olyan jó, mint ahogy elképzelted, még jobb is talán. Eufória. Boldogság. Lebegés.

Aztán meg üresség. Mert ilyen erős akarás nem adatik meg túl gyakran, te viszont már nem éred be kevesebbel. Azt szeretnéd, hogy ugyanolyan lázban égj, hogy nagybetűs Cél lebegjen előtted és amíg ez nem jön össze, addig marad a bizonytalanság és a keresés.

És mit nem néztem meg Varsóban? Hát ezt! Feltétlenül el kell menjek megint, még januárban és már nem csak a musical miatt.

Szerelembe estem a varsói Óvárossal (újra), csonttá fagytam, megtanultam tájékozódni a városban (eddig mindig „bennszülöttekkel” mászkáltam, akik levették rólam ezt a terhet), csonttá fagytam, széttáncoltam a cipellőmet, csonttá fagytam, nem fizettünk 1000 zlotyt, hogy a legpuccosabb bárban üljünk (de elloptam a fürdőszoba ötletet, arra az időre, amikor 1000 négyzetméteres házam lesz 2 bejárónővel), csonttá fagytam, széttáncoltam a cipellőmet, csonttá fagytam, néztem atomrobbantásokat, csonttá fagytam, voltam a Magyar Intézetben, még inkább csonttá fagytam és ettem zseniális gombalevest. Zajebiście hétvége volt!

És akkor most elmentünk vinni egy kis kultúrát Varsóba.

A tavalyi lengyel tehetségkutató verseny második helyezettjét szeretném bemutatni, az Audiofeels együttest. Nem (csak) a 8 fiú a színpadon koncepció miatt tetszenek, hanem, mert nulla hangszerrel képesek előadni dalokat, úgy, hogy abban hallatszik a dob, gitár, szintetizátor és egyéb hangszerek. A honlapon megjelennek a fiúk, és ha egyenként rájuk kattintasz máris hallatszik annak a hangszernek a hangja, amit épp imitálnak. Zseniális. És íme a Red Hot Chili Peppers Otherside című dala az ők előadásukban. Ja, poznaniak amúgy. Poznań szerintem az ország egyik legkúlabb városa (Krakkó után persze), lakói liberálisabbak a lengyel átlagnál (talán a német határ közelsége okozza), az egyetemek miatt a város állandóan pezseg és nincsenek turisták. Ez főleg Krakkó után számít nagy előnynek, ahol a Főtéren fülelned kell, hogy lengyel beszédet hallj (főleg nyáron). 

Megérkezett a toruni barátnőm. Elmesélem, hogy nézett volna ki a tegnap esténk, ha még mindig a tölgyfa utcában lakom, 20-25 percnyire a központtól (téli estéken ez nekem messze, nagyon messze).

Elborzadva attól, hogy kint sötét van és hideg, ráadásul szemerkél az eső, megegyezünk, hogy az estét otthon töltjük (elvégre másnap nekem meló). Kipletykáljuk az elmúlt év eseményeit, megiszunk egy fél üveg bort és éjfélkor már alszom is.

Csakhogy most csupán 7 percnyire lakom a Főtértől. Így esett, hogy hajnali fél kettőkor négyen üvöltöztünk angol-magyar-lengyel keveréknyelven Krakkó főterén (azért a fél üveg bor elfogyott...na jó, kicsit több is).

Be kell ismerjem, hogy ezúttal túl mély vízbe ugrottam. A posztgraduális képzésről van szó, ahol jó, ha felét értem az elhangzottaknak. Azzal vigasztalnak, hogy mivel ez fizetős képzés, nem létezik, olyan, hogy valakinek ne sikerüljön a vizsgája, meg amúgyis, lesz ez még jobb is. Eleinte azzal nyugtattam magam, hogy a vámtarifák, illetve adózási jogszabályok valszín a lengyeleknek sem könnyűek, a kulturális különbségek az üzleti életben tárgynál fellelkesültem, mert szinte mindent értettem, azonban a tárgyalási technikáknál, illetve a tőzsde és értékpapíroknál megint elvéreztem. Persze mindez nem akadályoz meg abban, hogy szerepeljek, amikor pont az a fele van, amelyiket értem. Mint például legutóbb.

Tanár: Kiket tartanak a legjobb tárgyalóknak a világon?

Lengyel lány: Az arabokat.

Tanár: Ez az! Na és még kiket?

én: A zsidó.

Így egyes számban, ragozatlanul. Mert a tudományom több, mint két év után sem terjed annyira, hogy biztosra tudjam, a többesszám ragozását minden esetben, úgyhogy inkább nem kockáztattam.

Amúgy egyik sem a fentiek közül, hanem a tanár be akarta bizonyítani, hogy a sztereotípiákon felnőtt agyunk úgysem jön rá az ő helyes megoldására. A helyes válasz ugyanis: a gyerekek.

Már több, mint két éve hiányzik az életemből valami, éspedig a nóta, amit pár sör/bor/vodka után énekelhetek. Ez nem lehet egy véletlenszerűen kiválasztott dal, hanem komoly követelményrendszernek kell megfelelnie: először is legyen egyszerű (józanon se tudok énekelni, ez nem változik meg alkohol hatására sem, legfennebb már nem zavar, hogy nem tudok), legyen vidám (ezt gondolom nem kell magyarázni) és feltétlenül elég népszerűnek kell lennie ahhoz, hogy mindenki ismerje és hajlandó legyen velem énekelni. Lengyelország előtt a Bonchidai menyecskék volt a sláger, de valamilyen titokzatos oknál fogva a lengyelek nem ismerik. Amikor ide költöztem a nyelvtudásom abból állt, hogy tudtam számolni tízig, káromkodni 5 féleképpen és el tudtam énekelni az Ogórek című gyerekdalt, ami valahogy nem az igazi kocsmai éneklésre. Azóta megismertem a lengyel zene további mélységeit, de nem találtam az igazit. Múlt szombatig. Az eddigi empirikus kutatásaim igazolják a feltevést, miszerint minden lengyel ismeri és már csak a cím említésére is elkezdi énekelni.

Bárkinek, aki megkérdőjelezné, hogy Románia a Balkánhoz tartozik-e: Az első baleset az észak-erdélyi autópályán: birka okozta.

Voltak azok a szép idők, amikor a buli másnapján felhívtam a barátnőmet, hogy összerakjam az este végét. Most csak bejelentkezem a Facebookra és már láthatom is.