Krakkóban az élet

És 24 évesen rá kellett jönnöm, hogy léteznek olyan emberek, akiknek a römi kizárólag a kártyajátékot jelenti. Ez azért meglepõ számomra, mert a gyerekkorom úgy telt el, hogy a römirõl a következõ kép ugrott be.

Románia nemzeti ünnepe. A románoké, mert voltak olyan cselesek egy olyan napot választani, amire magyarként elég nehéz örömittasan tekinteni. Persze ez nem jelenti azt, hogy valaha is gyásznapként éltem volna meg, ahhoz túl fiatal vagyok, nálam csak simán eltelt mint a bármelyik szabadnap, csak annyi jött le belőle, hogy nem kell suliba menni és alhatok délig. Mindaddig, amíg Krakkóba költöztem, mert azóta mindig kapok egy meghívót az itteni román ismerőseimtől, hogy gyűljünk össze ünnepelni. Természetesen átlátszó vagy kevésbé átlátszó kifogásokba kapaszkodva sosem megyek el. Mert a történelem menetét elfogadom, mondhatnám 'így jártunk', de engedtessék meg nekem, hogy ne tapsikoljak az örömtől amiatt, hogy egy olyan ország állampolgára vagyok, ahol naponta kell küzdeni azért, hogy az anyanyelvedet használhasd.

Kezdetben jóban voltunk, a Bus TV* meg én. Ugyanis alapfokú lengyel szavak jelentek meg a képernyőn: jegy, megálló, állomás, és minden szónak az angol, francia, spanyol, német fordítása. Úgy éreztem, hogy konkrétan hozzám, a friss krakkói lakoshoz szólnak. Aztán a lengyelek biztos reklamáltak, hogy ezeket ők már rég tudják, idegen nyelveket meg nem akarnak tanulni, úgyhogy megjelentek a komplexebb "műsorok", a reklámok. Én ezt is szerettem, mert volt egy (kivételesen) tűrhetően sikerült Romániát promováló filmecske, meg valami színházas reklám, amiben jóképű pasikat mutogattak. Azonban egy idő után a Bus TV úgy döntött, hogy kihasználja azt, hogy naponta ezrek bámulják, és megneveli a népet, tehát megjelentek a társadalmi célú hirdetések. És itt romlott el a viszonyunk. Mert azt még eltűrtem, hogy a figyelmeztető kisfilmben a siető üzletembert elüti a villamos (a földön heverő aktatáska és törött karóra utal a balesetre), azt is elfogadtam, hogy a fülhallgatóval zenét hallgató tinédzsert is utoléri a végzet (összeroncsolódott fülhallgató a villamossíneken), de az öregnénit (kiömlött tej és földreszórodott macskakaja) nem tudom megbocsátani nekik.

*A jobbfajta krakkói buszokon és a modernebb villamosokon felszerelt LCD képernyőkön nézhető "adás", amit unalmadban tuti, hogy bámulsz (kivéve, ha otthon hagytad a szemüvegedet, mert akkor csak egy színes paca az egész).

Már hosszú ideje tocsogok az önsajnálatban, természetesen a racionalitás díszes köpönyegébe csomagolva és önirónia ernyője alatt tálalva a dolgot. És akkor az elmúlt két hétben hiába próbáltam visszasüppedni a mocsárba, mert valahogy nem volt hiteles, na de ma hétfő, ez híresen depressziós nap, mikor ha nem ma! De már nem sikerül. Letelt az év. Hello, világ!

Csak az idegesít jobban, mint mikor valaki egy problémámra, kérdésemre, felvetésemre közhellyel válaszol, ha én magam teszem ugyanezt. Nem lehetne, hogy ilyenkor egy jótündér elvegye a hangomat és beszéd helyett csak artikuláltan hörögni tudjak?? Az legalább vicces lenne.

Nincs énekhangom és ez már első osztályos koromban ki is derült (persze ez nem akadályozott meg abban, hogy 10 évesen énekesnő akarjak lenni). Tehát mostanában csak zuhanyzás közben hagyom, hogy elkapjon az önkifejezés eme formája. Tehetségemet szigorúan alapművekre korlátozom, mint például: Szandi bestof, Balatoni láz (pontosabban az Irigyhónaljmirigy feldolgozás), 'Elment a nyúl a bálba', illetve, hogy klasszikusok is legyenek a repertoárban, Móricz Zsigmond: Iciri-piciri.

Hál'istennek a lakótársaim egy kukkot sem értenek magyarul.

Rég nem volt zene a blogon, úgyhogy következzen egy olyan dal, amely 2000-ben nagy botrányt keltett Lengyelországban, amikor az együttest plagizálással vádolták meg. Kiderült ugyanis, hogy az Ano! című albumon található négy dal forrása nem a lengyel folklór, hanem Sebő Ferenc, kortárs magyar népzenész, szerzeményei. Az együttes állítja, hogy ők azt hitték, népdalokról van szó, egy felirat nélküli, régi kazettán találták őket, nem állt szándékukban plagizálni. Végül mindenki jól járt: Sebő Ferenc megkapta az őt megillető jogdíjakat, az albumeladások a botrány miatt megugrottak és ma már szinte minden lengyel ismeri a Czerwony korale-t.

Íme:

Nem nehéz engem lenyűgözni, pl. Ivan Banovicnak máris sikerült.

Egy focipályára tévedt macskát ment meg, de a rajongásomat azzal vívta ki, hogy miután biztonságba helyezi a macskát, meg is simogatja.

Visszavontam az allegros ajánlatot a bicajra. Történt ugyanis, hogy szombaton felhívott Sztotin, hogy az alagsorában porosodik egy zöld bicikli, amit nekem adna. Vasárnap kiderült, hogy mindezt nem egy zavarodott pillanatában találta ki, hanem komolyan gondolja. A porosodást, meg a nekem adást is. Úgyhogy Agatka, mert így hívják a kerékpárt, most már az én teraszomon számolja a csillagokat (szerintem máris érzi az életminőségében bekövetkezett pozitív változást, ez mégiscsak biciklibbhez illő élet, mint egy alagsorban heverni, agyonnyomva több tucat másik bicikli által) és várja, hogy holnap elvigyem a bicikli-kórházba.

És akkor most kimegyek megsimogatni és elmesélni, hogy az interneten keringő pletykák ellenére, azért egy kicsit tudok biciklizni, tehát ne féljen, mert majd belejövök és együtt fogunk végigcsilingelni a krakkói utcákon (azt még nem mesélem el, hogy csilingelni csak ő fog, nem akarom elijeszteni a munkamegosztási filozófiámmal).

Ha az ideális társ tulajdonságairól kérdezik, tízből kilencen meg fogják említeni a humorérzéket. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. A humorérzék ugyanis, gyakran szubjektív, lehet, hogy én hahotázok, te meg elképedve nézel rám, hogy mégis mi olyan vicces, vagy fordítva. Pl., ha a pasim viccesnek találja a szalacsikat, incredibilokat, feketepákókat*, akkor inkább ne legyen humora.

Ha jobban belegondolok, akkor inkább ne legyen a pasim.

*úgy jutottam erre a következtetésre, hogy gyanútlanul rákattintottam egy Fekete Pákó videóra. Kb. 10 másodpercig bírtam.