Kezdem azt hinni, hogy a késés a génjeimbe van programozva és hiába próbálok küzdeni ellene, szélmalomharc az egész.
Amikor megérkeztem a londoni reptérre pontosan három órám és negyvenöt percem volt a következő járatig. A check-in még el sem kezdődött. Mondanom sem kell, hogy arra eszméltem, hogy az indulásokat jelző táblán a "beszállás" felirat villog, ami azt jelenti, hogy kb. 5-10 perc múlva a gépen kellene lennem. Rohanás ezerrel, az egyes számú kapu környékén lehettem, a zürichi járat pedig a 102-estől indul. Ne kérdezd, hogy miért nem voltam képes a három óra és negyvenöt perc alatt megkeresni azt a rohadt kaput. Értékelem én az iróniát, de az elmúlt hetek viszontagságai után igazán kicseszés lett volna a sorstól, ha lekésem ezt a gépet.
De a sprintelésemnek lett eredménye (itt tenném hozzá, hogy retiküllel, laptoptáskával, magassarkúval rohanó -na jó, csak 5-6 centi, de akkor is - nőre kell gondolni): amikor a 102-es kapuhoz értem kiderült, hogy tulajdonképpen még nem kezdték meg a beszállást, így jutott időm, hogy kifújjam magam és ne vörös fejjel és zihálva szálljak fel a gépre.
Biztos úr, jelentem, én megpróbáltam, ott voltam időben, átestem az utasfelvételen meg a biztonsági ellenőrzésen a beszállás előtt kb. 2 órával, de nem tudok más magyarázatot találni arra, hogy miért kell rohanva érkeznem mindehova, azon kívül, hogy menthetetlenül és végérvényesen a génjeimbe van kombinálva a késés.
