Épp a kisvárosom bárpultját támasztottam, amikor megjelent egy ismerős fiú, kalapban. Nem tudtam neki ellenállni, a kalapnak mármint, így tehát odamentem megkérdezni, hogy kölcsönadná-e egy órára. Az egy órából kettő is lett, a fiú éppen indulni akart, amikor megjelentem előtte, hogy visszaadjam jogos tulajdonát. Akkor hagyta el a száját a bűvös mondat, miszerint: "Neked jobban áll, legyen a tiéd!". Ennek jó pár éve, azonban a kalap azóta csak egyszer volt a fejemen nagy nyilvánosság előtt. Abban bízva, hogy majd egyszer megjön a bátorságom a viseléséhez, elhoztam magammal Krakkóba, feltettem az előszobai polcra és havonta ábrándozva néztem rá, amikor épp leporoltam. Tegnap estig.
Az úgy esett, hogy épp esett, és nem találtam az ernyőmet, és késésben voltam, és elképzeltem, hogy bőrig ázok, és ez már őszi eső, és hideg lesz, és akkor a kalapra tévedt a tekintetem, és egy gyors mozdulattal a fejembe csaptam, és kiviharzottam az ajtón.
Végül kiderült, hogy az eső már rég elállt. Ez azonban már nem zavart abban, hogy egész este a kalapomban parádézzak. The time has come!
