Krakkóban az élet

Nemrég felfedeztem egy honlapot, ahonnan angol nyelvű könyveket lehet rendelni olcsón, ráadásul ingyenes a szállítás. Kiválasztottam 4 könyvet, kifizettem és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzenek. Kétnaponta csekkoltam a rendelés helyzetét, ahol csak annyi jelent meg, hogy már elküldték őket. A harmadik héten sikerült észrevennem végre, hogy a postacímhez a lakcímem és a munkahelyem kombinációját sikerült írnom, ami ugybár nem létező cím. Írtam gyorsan a bookdepositorynak, hogy hát izé, ezer bocsánat, de tudnak-e valamit arról, hogy merre kóvályoghatnak a könyveim. Válaszoltak, hogy az egyik már visszaérkezett hozzájuk, küldjék el ismét, vagy inkább a pénzt kérem vissza. Mindezt úgy, hogy az én hibámból ment rossz címre a könyv. Tegnap végre megérkezett a negyedik könyv is (egyenként küldik őket, vastag borítékban bedobják a postaládádba), szóval nyugodt szívvel ajánlom őket.

Hülye pi*a vagyok, az. Van itt sok jó barátom, köztük olyanok is, akikkel nem csak sörözni lehet, van kipróbált és bevált fodrászom, háziorvosom, fogorvosom, kozmetikusom, pszichológusom (mielőtt erre rávágnád, hogy ezeket a legkönnyebb pótolni, gondolkodj el azon, hányszor voltál mérges az új frizurád miatt, mert az túl rövid/túl hosszú/nem pont olyan, és akkor a többit nem is fejtegetném). Tudom, hol van jó lovarda, ahol kezdőkkel is foglalkoznak és nem kényszerítenek bele valamilyen tanfolyamba, hanem mehetsz, amikor ráérsz. Vannak kedvenc kávézóim, ahol már ismerem a bárosokat, valószínűleg már ők is engem, mert a múltkor az egyikük arra, hogy nem volt elég apróm, azt felelte, hogy majd behozhatom legközelebb. Tudom, hova lehet beülni hajnali 5kor, ha még nincs kedved hazamenni. A munkahelyen ismerek mindenkit (70 ember, oké, nem nagy teljesítmény ennyi nevet megjegyezni, főleg, hogy ebből 5 Ania, de visszagondolva a kezdetekre, igenis előny az, ha tudod kihez kell fordulni, ha gond van a gépeddel, ha elfelejted a telefonod PIN kódját, ha ügyfelektől kell pénzt behajtani, ha szabadságkérelmet kell leadni, ha kérdésed van, valamely szakterületről stb.). Egy hónapja van két tanítványom, akiket magyarul tanítok, ez a hetem egyik csúcspontja, mert imádok tanítani (még szerencse, hogy csak nemrégiben jöttem rá erre, mert ha korábban tudatosítom magamban, tuti valamilyen elszállt bölcsész szakra mentem volna, most meg otthon sírnék a minimálbérem miatt, és lássuk be, hogy azzal nem lennék sem boldog, sem elégedett). Nem telik el olyan hét, hogy ne fussak össze véletlenül valakivel a városban, legyen az akár felszínes ismerős. Szóval sok olyan apróság, amitől otthon érzi magát valahol az ember.

A vélemények Varsóról, pontosabban arról, hogy milyen lesz nekem ott élni szöges ellentétben állnak egymással. Az egyik tábor szerint jó döntés volt, mert Krakkó egyetemista város, ahol fergeteges bulik vannak, de egy idő után már nem az lesz a legfontosabb kritérium az életben, karrier és fejlődés szempontjából pedig Varsó az ideális és jófej embereket találni nem helyfüggő. A másik tábor azonban, meg van győződve arról, hogy Varsóban csak a pénzt hajszolják az emberek, nem lehet velük beszélgetni sem, bulizásról nem is beszélve, ronda a város, ezt egy-kettőre be fogom látni én is és megbánom majd a döntésemet.

Nekem fogalmam sincs. Én csak a pillangókat érzem a gyomromban, amik akkor kezdtek röpködni, amikor tegnap megmutatták fotókon a lakást, ahol lakni fogok. Egyedül. Végre. Na jó, nem egyedül, mert a macskát persze viszem.

CSommal és Gyopival találkozni nemcsak azért jó, mert az ember megnyugszik, hogy a blogos ismerősök hús-vér emberek (tehát nem képzeletbeli barátoknak szoktam kommentelgetni, huh), hanem mert pajzán történeteket tudnak Krakkó múltjából, a jó humorérzékük csak hab a tortán.

Na jó, bevallom: csaltam. A tavaszvárás azért ment olyan könnyen, mert négy napra leléptem Belgiumba, ahol nincs hó és 6-10 fokkal melegebb is van.

Kétféle városnézést szoktam produkálni. Az egyik, amikor készül több száz fotó, megnézzük a kötelező és nem kötelező látnivalókat és estére már sajognak a talpaim (pl.Stockholm). Ez a verzió akkor szokott megvalósulni, amikor nincs egy fia ismerősöm sem az adott városban, utazás előtt dokumentálódom, hogy mit érdemes megnézni, útitervet készítünk stb. Amikor azonban várnak az állomáson, akkor sokkal inkább a találkozásról szól az utazás, a fényképezőgépem a táskám alján marad, az útvonal meg leginkább kávézó-étterem-kocsma körre korlátozódik, néhány turistaattrakciót közbeékelve.

Brüsszelben készítettem kb. 10 képet (Antwerpenben egyet sem), tekintve, hogy 5 barátom él a város(ok)ban ez rendkívül jó arány. És nem, nem voltunk sem az Atomiumnál, sem az Európai Parlamentben, kezdem azt gondolni, hogy ez az év arról szól, hogy "miként látogassunk nagy városokat, úgy, hogy kihagyjuk a legnagyobb nevezetességeket". Lehet tippelni, hogy 3 hete Athénban mi maradt ki.

Már nem tudok kétségbeesni amiatt, hogy a tegnap megint havazott, ugyanis én már tavaszt érzek. Az idén már párszor láttam kék eget (nem csak Görögországban), tehát tudom, hogy még létezik és elég kitekintenem az ablakon, és elhiszem, hogy ennek a télnek már nincs ereje, hiába ragaszkodik ő hóval-jégcsappal, max. két héten belül tavasz lesz. A -15 fok már a múlté, az éjszaka esett hó, délutánig megolvad...még két hét.

avagy korrupció Lengyelországban.

A mai esemény várható volt. Szinte minden hónapban 1-3 nap késéssel eszmélek rá, hogy épp lejárt a bérletem (30 napos bérlet, naná, hogy nem elsején szoktam megvenni). Ma az ellenőr hívta fel a figyelmemet erre. Szóval leszállunk, én bosszús arcot vágok, de tulajdonképpen mulattat a szituáció iróniája, hogy pont az utolsó krakkói hónapban kerül sor erre, eszembe jut a barátnőm, aki februárban járt hasonlóan, és máris hallom magam, amint ezt majd elmesélem neki. Az ellenőrök (hárman) körbevesznek és sorolják a helyben fizet, később fizet opcióimat. Közben megdícsérik a lengyeltudásomat. Én vigyorgok. Utána beavatnak az ellenőrfizetések rejtelmeibe, miszerint az elkapott áldozatok után fizetik őket (már látom, hogy merre megy a beszélgetés fonala), tehát az kizárt, hogy teljesen elnézőek legyenek, de én olyan aranyos hölgy vagyok, meg biztos mindig megveszem rendesen a bérletet, szóval legyen a 70zl helyett 50. Bólintok, pedig hányingerem van a helyzettől, hogy én is a korrupt rendszer része lettem.

Pedig valamikor a mindennapjaim része volt, hogy nem veszünk jegyet a vonatra, mert majd lefizetjük a kalauzt, ha meg akarnak büntetni, akkor máris a kerülőutat keressük, de amióta saját keresetem van, meg sem fordul a fejemben a bliccelés. Sajnos az sem mindig fordul meg a fejemben, hogy vajon érvényes-e a jegyem.

Úgy látszik öregszem, vagy túl jól ismerem már a költözésekkel járó nehézségeket ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a csak az utolsó pillanatban megjelenő pánikot. Még van kb.5 hét a költözésig és én kezdek kétségbeesni.

Az elmúlt félévben hetente nézegettem a pracuj.pl-t és mindannyiszor szomorúan konstatáltam, hogy Krakkóban csak ügyfélszolgálat és könyvelőség munkakörbe keresnek magyarul (esetleg románul) beszélőket. Varsói álláshirdetéseket nem is néztem, elvégre én júliusig itt járok posztgraduálisra, biciklizek a Błonia körül, majd kávézok a Prowincja előtt ülve. Aztán egy péntek este megláttam egy hirdetést, amely felkeltette az érdeklődésemet. The rest is history: szerencsét hozó kávézás Zarekkel, alig fél órás állásinterjú, rövid alkudozás a fizun és 10 perc alatt eldöntöttem, hogy megyek.

Pedig imádom a krakkói életemet, a barátaimat, azt, hogy kialakultak a hétköznapok, de meguntam a munkámat és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megint felrúgjak mindent és kezdjem elölről. Szerencsére nem teljesen elölről, épp összeszámoltam, hogy több, mint 10 ismerősöm van már Varsóban, került lakás (legalábbis az első hónapokra) és ígéretet kaptam autós költöztetésre is.

És a mai döntés következtében hirtelen exponenciálisan megnövekedett annak az esélye, hogy az elkövetkező egy hónapban bepasizok Krakkóban.

Áprilisban ugyanis, költözök Varsóba!

Elmentünk megnézni a Clooney-mosolyt szélesvásznon, de most nem róla akarok áradozni. Volt ugyanis a filmben egy mondat, amin azóta morfondírozok, éspedig a kétségek közt vergődő vőlegénytől kérdezi meg Clooney (azaz Ryan), hogy amikor azokra a pillanatokra gondol, amikor boldog volt az életben, akkor egyedül van? A főhős rávágja, hogy nem. Na ugye!, párban szép az élet és pereg tovább a film. Csakhogy mielőtt a vőlegény kimondta volna a nemet, én is válaszoltam a kérdésre, mégpedig igennel. Először megijedtem, hogy íme ez az én sorsom, magányos farkas vagyok, aki nem leli örömét a társas kapcsolatokban. Szerencsére mielőtt megjelent volna előttem a sanyarú, magára hagyatott öregkorom képe, rájöttem, hogy másról van itt szó. Ugyanis számomra egy másik ember jelenléte (és most nem feltétlenül párkapcsolatra gondolok) intenzív állapot, amelyben nem azt feszegetem, hogy épp boldog vagyok-e. Ezt mindig csak az adott időszakra visszatekintve tudom eldönteni, viszont akkor már a jelen történései is hatással vannak a megítélésre. A másik ember mellett átélt boldogság nem mindig egyértelmű, nem pillanatnyi és gyakran utólag visszagondolva érezzük azt, hogy milyen jó is volt. Ezért a boldog pillanatokról nekem más jut eszembe. Például amikor 18 évesen gyalogoltam egy Maros megyei úton nagymamám faluja fele, és olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha előtte. Vagy amikor Kolozsváron mentem végig a Dorobantilor utcán, a szél az arcomba fújta a virágokat a fákról, és egy pillanatig úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben. És annak ellenére, hogy semmi különös nem történt azokban a percekben, azáltal, hogy akkor tudatosult bennem, hogy "most jól vagyok és pont", örökre beégetődött a memóriámba a pillanat.

Lehet, hogy ez a boldogság titka: többet kell gyalogolnom?

Majdnem lefordultam a székről, amikor az interjú ötödik percében közölte velem a hölgy, hogy az állást, amiért Varsóba vonatoztam, már betöltötték. Utána szerencsére hozzátette, hogy mennyire tetszik neki a CVm és talán kerül egy másik (érdekesebb) pozíció a számomra, de még konzultálnia kell pár emberrel, majd szólnak.

Szóval, kedves Varsó, én megtettem az első lépést, most rajtad a sor.